|
|
|
2006-12-14 13:47:37, csütörtök
|
| |
| |
|
|
| |
HAJLÉKTALAN LÉLEKKEL...
Kommunikációs tréning Club Aligán
(Részlet a TIBORCA című regényemből)
Testben és lélekben teljesen megtörten szedtem össze a három napra szükséges holmimat és a lányomtól kölcsönkért utazótáskába bepakolva, kétórai alvás után rohantam reggel a pályaudvarra.
Sajnos azt a vonatot lekéstem, amit a programban megjelöltek. A következő, amelyik meg is állt a jelzett állomáson, majdnem három óra múlva indult. Amint ott érdeklődtem az információnál, feltűnt, hogy milyen készségesen(!) tájékoztattak a lehetőségekről. (A "szülői házban" annyira kezdtem hozzászokni a rosszindulatú értetlenséghez, hogy kikerülve a világba, azon lepődtem meg, ha megértéssel és segítő szándékkal találkoztam.)
Kinéztem az egyik padot és leültem, hogy kifújjam magam. Már-már a régen tapasztalt pihentető kikapcsolódás érzése kerített hatalmába, amikor körülnéztem a váróteremben. A puszta kövön heverésző hajléktalanok egy csoportjának szívbemarkoló látványa megakadályozott abban, hogy a tréningre hangolódjak. Amint azon törtem a fejem, hogy milyen életút végződhet ezzel az emberhez méltatlan létezéshez, arra lettem figyelmes, hogy egy olyan szociális munkás-féle szóba elegyedik velük.
- Na, mi van srácok? Mi a f...t kínlódtok itt? Miért nem ültök föl az első vonatra, azt szálltok ki az első faluban? Garantáltan találtok egy olyan portát, ahol elkel a férfisegítség! Sok az egyedül élő özvegyasszony, akinek összevághatnátok a téli tüzelőjét, rendbe hozhatnátok a portáját... Cserébe szállást, meleg ételt, piát is adna...
Erre már én is kíváncsi lettem, hogy mit fognak válaszolni. A hangosbeszélő, meg a vonatdübörgések zajától nagyon kellett figyelnem, mert a hajléktalanok nagyon halkan beszéltek.
Ennek ellenére, tisztán hallottam amint az egyik fölháborodva mondja:
- Menj a p...ba! Mi világ életünkben pesti vagányok voltunk! Nem fogunk egy asszony szoknyája mellett cikiskedni!
Ők még tovább beszélgettek. Én azonban itt elveszítettem a fonalat, mert egyre a hallottakon törtem a fejemet.
Itt szembesültem azzal, amit már egyszer, harminc évvel korábban - a saját magánéletemben is - megtapasztaltam.
Közben, egy páran fölkerekedtek, majd visszatértek meleg, főtt kolbásszal, meg egy-két szelet kenyérrel. Mellém ültek a padra és szépen "megterítettek" a reggelihez, amit testvériesen elosztottak egymás közt. Került hozzá egy-egy üveg sör(?) is.
Körülnéztem, hogy nem lett volna-e nagyobb helyük esetleg máshol, és azon gondolkoztam, hogy fölálljak-e (még mielőtt észreveszik: én is csak egy asszony vagyok)?
Nem tudom, hogy mi zavart jobban: a mosdatlan ember szaga, vagy az esetleges inzultálástól való félelem, amikor megjelent egy takarítóbrigád fölmosó vödrökkel, meg vizes slaggal. Az első vödör, mosószertől habzó vizet a hajléktalanok "lakta" sarokba loccsintották, majd mindenkit fölszólítottak, hogy álljon föl, hagyja el a várótermet. Ezzel kezdetét vette a módszeres nagytakarítás.
Hát már sehol nincs nyugalma az embernek ebben a "szép, új" világban? Gondoltam szomorúan, mert hosszú idő óta, csak úgy ülhettem volna, mint akinek nincs semmi dolga...
Férjem rendmániája jutott eszembe, miközben nagyon szerettem volna megkérdezni "kompetenséktől", hogy
- Nem az emberi lelkeket kellene először kitakarítani? Hogy lehetséges az, hogy senki nem gondol arra: azzal megelőzhetnénk esetleg az ilyen fizikai lepusztultságot? Vagy talán "kompetenséknek" nem is érdekük bajaink megelőzése?
Olyan jó lett volna mindezt megbeszélni valakivel, valakikkel!
Fájt, hogy évfolyamtársaim már kialakítottak egy-egy kis baráti társaságot maguk körül - nélkülem. A tréning előtt is hallottam, amint arról egyezkedtek, hogy ki megy kinek a kocsiján, vagy kik mennek és melyik vonattal. Csak én voltam az a körön kívüli, akit senki nem kérdezett, hogy nem akarsz-e velünk jönni? Én meg nem mertem kezdeményezni, mert akkor már megtapasztaltam, hogy mennyire előítéletesek a korosztályom nőtagjaival:
- Egy előző tréningen a gyakorlatot vezető tanár pszichoterápiás módszerrel próbálta a heterogén társaságot összehangolni. Egy-két fiatal, amikor magáról kellett, hogy mondjon pár mondatot - megnyílt és csak úgy dőlt belőlük a szüleik, főleg az anyjuk iránti gyűlölet. Kiderült, hogy sikeres "csúcsvezető", vagy média-szakember az illető szülője, aki szeretet, teljes testi- lelki odafordulás helyett pénzzel megfizethető "gondoskodást biztosított" gyermekének.
- Az is előfordult számtalanszor, hogy - reflexszerűen - előre köszöntem nekik, amikor összefutottunk egy-egy konzultációs hétvégén, a folyóson. Ilyenkor csak egy szemvillanás volt a viszonzás, melyből kiérződött, az is elég ahhoz, hogy gyűlöljenek: a szüleik korosztályához tartozom!
- Próbáltam a tréningen - legalább abban a kiscsoportban, amelyikbe beosztottak - úgy megnyilatkozni, olyannak mutatkozni, amilyen valójában vagyok. Anyapedagógiai tevékenységemről beszéltem, mint "foglalkozásról", majd megemlítettem napközis nevelői ténykedésem is, ami enyhe undorkodást váltott ki. (Sok rossz emlékük lehetett, amit nem vonhattam kétségbe és nagyon zavart, hogy a "mundér" becsületét sem tudtam megvédeni.)
Minél többet töprengtem a jelenséggel kapcsolatban, annál mélyebben gyökerező társadalmi problémá(k)hoz jutottam.
Olyan, áttörhetetlen zárt körökkel, csoportosulásokkal találkoztam a főiskolán, amelyek áthatolhatatlansága az indiai kasztokéhoz volt hasonlatos. Pécsett még nem is éreztem annyira, mint a pesti tagozaton... Nem volt elég nekem az, hogy magánéletemben olyan gyötrelmeknek voltam kitéve, ami úgy próbára tette testi- lelki tűrőképességem, hogy már azt hittem képtelen vagyok úrrá lenni önmagamon, amikor belecsöppentem egy másik, számomra kizárólag negatív üzenetet közvetítő kasztos kirekesztősdibe.
Olyan értelmetlen, végtelenül korlátolt, kicsinyes, buta magatartásmintákkal találkoztam, amilyennel (már) az alsó tagozatos gyerekeknél (sem)!
(Ott előfordult, hogy - hat-kilenc éves gyerekeknél - az is elég volt a másik csúfolásához, hogy nem a "b"-be járt, hanem az "á"-ba a körön kívülinek tartott társuk. Természetesen, akkor mint nevelő, nagyon igyekeztem ezeket a jelenségeket megszüntetni, a kiközösítettnek alkalmat adni a szeretni valósága felmutatására, elfogadhatóságára.)
Az életkorom miatt úgy éltem meg a négy félévet a pesti tagozaton, mint az a bizonyos "kisnyúl", akit azért is meg kell verni, mert van rajta sapka, meg azért is, mert nincs rajta.
Miben nyilvánult ez meg? Például: nekem soha nem jutott jegyzet, meg tematika... "Akitől elvárható, hogy viszonozza a szívességeket", csak annak adtak.
Tőlem el sem fogadták azt a bizonyos szívességet, amikor fölajánlottam, mert kinevettek. Föl sem tételezték rólam, hogy nem egy buggyant agyú, vén nyanya vagyok, hanem egy olyan értelmes ember, akinek nem volt eddigi életében módja arra, hogy intézményesen(!) továbbtanuljon. Elképzelni sem tudták, hogy létezik olyan ember közös kis hazánkban, aki folyamatos önképzéssel élte le élete nagyobbik felét.
Azt sem tudták elképzelni, hogy van olyan ember, akinek nem kényszerű nyűg a tanulás, hanem a létezés, az élhető élet egyetlen, lehetséges formája!
Amikor meg-megvillantottam egy-egy hozzászólásommal az őszintét, még jobban tartottak tőlem. Pedig nagyon számítottam arra, hogy a rendszerváltozást követően a hozzám hasonló sorsú emberek mind többen élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy pótolhatják azt, amit korábban a kontraszelektív oktatáspolitika elvitatott tőlük. Csalódottan szembesültem azzal, hogy az évfolyamon nem találkozhattam sorstársakkal. Nagyon fájt, hogy ismét úgy lehettem "tagja" egy közösségnek, hogy az valójában nem fogadott be!
Így válhatott végül is kényszerű nyűggé számomra is az, amire eleinte önként és boldogan vállalkoztam.
Az út nagyon hosszúnak tűnt. Igazi, hétvégi zsúfoltság volt a vonaton. Irigykedve néztem az öreg- és fiatal párokat, családi- vagy baráti közösségeket, amint már messziről látszott rajtuk: "hazamennek" a "Balcsira". Csak nekem ront el mindent az a tény, hogy az én utazásom kizárólag kötelesség-teljesítésből történik, - gondoltam szomorúan.
Hirtelen, olyan nagyon elegem lett a kötelességekből; olyan nagyon szerettem volna minden konvenciót fölrúgva világgá menni, hogy a lázadozó indulat utat tört magának és végig bőgtem az utat. Nem is tudom, hogy az fájt-e jobban, hogy nem volt hova menni, vagy az hogy nem volt kihez menni. ,,Hajléktalan" lélekkel arra vágytam, de nagyon(!), hogy egyszer az életben nekem is mondja valaki:
,,(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:"
,,Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)"
József Attila Ódajának Mellékdala zakatolt lelkemben, hiszen nincs szörnyűbb tapasztalás, mint megélni a *,,...hazám földjén is száműzött vagyok;" *... ,,befogad és kitaszít a világ." élethelyzeteket.
(Folytatás következik.)
Bóna Mária Ilona |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: összevághatnátok, tevékenységemről, hozzászólásommal, kötelességekből, oktatáspolitika, vonatdübörgések, kontraszelektív, kiközösítettnek, megtapasztaltam, pszichoterápiás, kirekesztősdibe, évfolyamtársaim, megakadályozott, lepusztultságot, megvillantottam, élethelyzeteket, magánéletemben, foglalkozásról, értetlenséghez, kompetenséktől, lehetőségekről, korosztályához, fölszólítottak, megelőzhetnénk, tűrőképességem, találkozhattam, összefutottunk, továbbtanuljon, belecsöppentem, megnyilatkozni, anyapedagógiai, takarítóbrigád, kompetenséknek, tájékoztattak, kialakítottak, előítéletesek, három napra, lányomtól kölcsönkért, vonatot lekéstem, programban megjelöltek, jelzett állomáson, rosszindulatú értetlenséghez, egyik padot, régen tapasztalt, puszta kövön, csoportjának szívbemarkoló, tréningre hangolódjak, emberhez méltatlan, olyan szociális, első vonatra, első faluban, olyan portát, HAJLÉKTALAN LÉLEKKEL, Club Aligán, József Attila Ódajának Mellékdala, Bóna Mária Ilona,
|
|
|
|
|
|
| három napra, lányomtól kölcsönkért, vonatot lekéstem, programban megjelöltek, jelzett állomáson, rosszindulatú értetlenséghez, egyik padot, régen tapasztalt, puszta kövön, csoportjának szívbemarkoló, tréningre hangolódjak, emberhez méltatlan, olyan szociális, első vonatra, első faluban, olyan portát, téli tüzelőjét, vonatdübörgések zajától, hajléktalanok nagyon, egyik fölháborodva, asszony szoknyája, hallottakon törtem, saját magánéletemben, páran fölkerekedtek, asszony vagyok, mosdatlan ember, esetleges inzultálástól, takarítóbrigád fölmosó, első vödör, módszeres nagytakarítás, embernek ebben, emberi lelkeket, ilyen fizikai, tréning előtt, korosztályom nőtagjaival, előző tréningen, gyakorlatot vezető, heterogén társaságot, anyjuk iránti, illető szülője, szemvillanás volt, szüleik korosztályához, jelenséggel kapcsolatban, indiai kasztokéhoz, pesti tagozaton, alsó tagozatos, másik csúfolásához, körön kívülinek, jelenségeket megszüntetni, kiközösítettnek alkalmat, szeretni valósága, életkorom miatt, négy félévet, bizonyos szívességet, buggyant agyú, olyan értelmes, élhető élet, rendszerváltozást követően, hozzám hasonló, kontraszelektív oktatáspolitika, lázadozó indulat, fájt-e jobban, életben nekem, összevághatnátok, tevékenységemről, hozzászólásommal, kötelességekből, oktatáspolitika, vonatdübörgések, kontraszelektív, kiközösítettnek, megtapasztaltam, pszichoterápiás, kirekesztősdibe, évfolyamtársaim, megakadályozott, lepusztultságot, megvillantottam, élethelyzeteket, magánéletemben, foglalkozásról, értetlenséghez, kompetenséktől, lehetőségekről, korosztályához, fölszólítottak, megelőzhetnénk, tűrőképességem, találkozhattam, összefutottunk, továbbtanuljon, belecsöppentem, megnyilatkozni, anyapedagógiai, takarítóbrigád, kompetenséknek, tájékoztattak, kialakítottak, előítéletesek, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
7719 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 784
- e Hét: 6292
- e Hónap: 14896
- e Év: 50837
|
|
|
Offline
